Louis C.K., az egyik legismertebb és – minden botránya ellenére – kétségtelenül éleslátó amerikai humorista, egy fellépése során keserédes iróniával jegyezte meg: a világ elképesztő sebességgel változik, technológiák jönnek-mennek, birodalmak átrendeződnek, értékrendek alakulnak át – de van egy hely, amely mintha kívül esne az időn. A Közel-Kelet. „Ott semmi nem változik” – mondta, és a közönség nevetett. Mert a mondat egyszerre volt túlzó és fájdalmasan igaz.
A hatvanas–hetvenes években ugyanazok a törésvonalak rajzolódtak ki, amelyek ma is meghatározzák a térséget. Vallási, etnikai, geopolitikai érdekek ütköztek egymásnak – és ezek az ütközések azóta sem csillapodtak, legfeljebb új szereplőkkel és új köntösben jelentek meg. Az Irak–Irán háború, amely közel egy évtizeden át emésztette fel a térség erőforrásait és emberi életeit, csak egy volt a sok közül – egy hosszú lánc része, amelynek eleje és vége egyre nehezebben körvonalazható.
És most, évtizedekkel később, mintha ugyanannak a történetnek egy újabb fejezete peregne a szemünk előtt. Az iráni-izraeli feszültség, a Hormuzi-szoros körüli bizonytalanság, a globális gazdaságot fenyegető energiaválság árnyéka – mindezek új aktualitást adnak egy régi konfliktusnak. Irak már nem az a tényező, ami egykor volt – „elintézték”, ahogy sokan cinikusan megfogalmazzák –, de a helyét nem a stabilitás, hanem egy újabb hatalmi vákuum vette át.
Ebben a közegben különös jelentőséget kap, ha visszanyúlunk egy nem is olyan távoli eseményhez – a 2023-as konfliktushoz. Nem pusztán azért, mert az emléke még élénken él, hanem mert tükröt tart: megmutatja, mennyire ismétlődnek a mintázatok. A szereplők nevei változnak, a retorika finomodik vagy épp radikalizálódik, de a lényeg – az egymásnak feszülő érdekek, a kölcsönös bizalmatlanság, a ciklikusan kirobbanó erőszak – ugyanaz marad.
És talán itt válik igazán nyugtalanítóvá Louis C.K. félmondatba csomagolt megállapítása. Mert ha valóban igaz, hogy a Közel-Kelet nem változik, akkor nem csupán egy régióról beszélünk. Akkor egy olyan történelmi zsákutcáról, amely újra és újra beszippantja a világ figyelmét, erőforrásait, és időnként a jövőjét is. Ennek fényében az alábbiakban közreadom Črt Tavš írását…
Van valami különösen nyugtalanító abban, ahogyan a mai közbeszéd bizonyos témákhoz viszonyul. Nem pusztán arról van szó, hogy eltérő vélemények ütköznek – ez a demokrácia természetes része. A probléma mélyebb: mintha maga a mérce, amellyel az eseményeket mérjük, helyzettől függően változna. És ami még zavaróbb – sokszor ugyanazok az emberek használják ezt a változó mércét, anélkül hogy észrevennék az ellentmondást.
Egyre gyakrabban bukkan fel az az érvelés, amely párhuzamot próbál vonni a palesztin helyzet és az iráni belső események között. Mintha azoknak, akik Gáza kapcsán tiltakoztak a civil áldozatok miatt, logikai következetességből ugyanazzal az erővel kellene fellépniük az iráni városokban zajló fegyveres összecsapásokkal szemben is. Első pillantásra ez akár racionális igénynek is tűnhet – az elvek következetes alkalmazásának követelményének. De ha közelebbről vizsgáljuk, gyorsan kiderül: ez az analógia nemhogy nem áll meg, hanem valójában elhomályosítja a valóságot.
Először is érdemes tisztázni az alapelvet: ha valaki a palesztin önrendelkezés mellett érvel, akkor ugyanebből a logikából következik az is, hogy Irán esetében is elutasítja a külső katonai beavatkozást. Ez nem ideológiai kérdés, hanem az önrendelkezés klasszikus elve. Aki ezt az elvet szelektíven alkalmazza, az valójában nem elvet véd, hanem politikai preferenciát. És amikor egyesek azt sugallják, hogy bizonyos társadalmaknak „külső segítséggel” kell civilizálódniuk, akkor valójában egy régi, jól ismert gondolat tér vissza új köntösben: a kolonializmus.
Másodszor: a 2023. október 7-i események értelmezése sem mentes a kettős mércétől. Az egyik narratíva szerint egy szuverén állam elleni támadás történt. A másik szerint egy olyan hatalom ellen irányult az akció, amely katonailag megszállt területeken gyakorol ellenőrzést. Ez utóbbi álláspont nem pusztán politikai vélemény – az ENSZ számos határozata is vitatja Izrael bizonyos területek feletti jogigényét. A kérdés tehát nem fekete-fehér, mégis sokan úgy kezelik, mintha az lenne.
Harmadszor: az izraeli válaszlépések értékelése. A kezdeti katonai reakció rövid időn belül elérte deklarált célját, mégis folytatódtak a műveletek – immár szélesebb civil térségekben. Az ezt követő pusztítás mértéke és az áldozatok száma világszerte vitákat váltott ki. Konzervatív becslések is tízezres nagyságrendű halálos áldozatról beszélnek, köztük jelentős számú gyermekről. A konfliktus elhúzódása pedig egyre inkább humanitárius katasztrófává alakult.
Ezzel szemben Iránban egy belső fegyveres konfliktus zajlott le, amely időben korlátozottabb volt, és más jellegű reakciókat váltott ki. Az amerikai védelmi források szerint több száz felkelőt fogtak el, és ezek egy része kivégzés vagy bírósági eljárás előtt állhat. A konfliktus során erőszakos cselekmények történtek – nemcsak az állam részéről, hanem a felkelők oldalán is. Mégis, a nemzetközi reakciók szinte azonnal és egyértelműen egy irányba mutattak.
És itt érkezünk el a negyedik ponthoz – talán a legbeszédesebbhez. A közvélemény reakciója. Gáza esetében hónapok teltek el, mire a szélesebb európai nyilvánosság érdemben reagálni kezdett. A tömeges tiltakozások fél év után jelentek meg, a médiában és az intézményi szinten megjelenő kritika pedig még később. Ezzel szemben az iráni eseményekre adott reakciók szinte azonnaliak voltak. Még mielőtt pontos információk álltak volna rendelkezésre, már megszülettek a határozott ítéletek. Az internetet órák alatt elárasztották a drámai számok és beszámolók – sok esetben ellenőrizetlen forrásokból.
Ez nem azt jelenti, hogy egyik vagy másik esemény ne lenne súlyos. A probléma nem az együttérzés megléte, hanem annak szelektivitása. Ugyanazok az eszközök – érzelmi azonosulás, morális felháborodás, politikai értelmezés – teljesen eltérő irányban működnek, attól függően, hogy melyik konfliktusról van szó. És ami közös bennük: az interpretációk gyakran egy adott geopolitikai narratívát erősítenek.
Ha valaki még mindig nem látja a kettős mércét, akkor három dolgot érdemes kiemelni. Először: a két helyzet nem azonos, ezért nem is kezelhető azonos módon. Másodszor: a közvélemény mindkét esetben erősen befolyásolt – gyakran ellentétes irányba, torzított adatokkal és részrehajló értelmezésekkel. Harmadszor: a valódi következetesség nem az események felszíni hasonlóságainak keresésében rejlik, hanem abban, hogy ugyanazt az alapelvet alkalmazzuk mindenhol – az önrendelkezés elvét.
Ha ezt valaki nem hajlandó elfogadni, akkor az már nem tudatlanság. Az már döntés. Tudatos választás egy olyan világ mellett, ahol az igazság nem abszolút, hanem eszköz. És ahol az erkölcs nem iránytű, hanem fegyver.
A mai információs térben események követik egymást szinte feldolgozhatatlan sebességgel. Az ember ösztönösen kapaszkodókat keres – egyszerű magyarázatokat, világos narratívákat. És ilyenkor válik a legveszélyesebbé a manipuláció. Mert amikor valaki nem kérdez, csak azonosul, akkor már nem állampolgár, hanem szurkoló. És a szurkolók nem mérnek – csak választanak oldalt.
Ez a kettős mérce valódi természete. Nem hiba a rendszerben. Maga a rendszer.
