Az Európai Unió és Izrael közötti együttműködés hosszú ideje stabilnak tűnt – gazdasági, politikai és tudományos szinten egyaránt. Most azonban olyan törésvonal rajzolódik ki, amely nem csupán egy megállapodást, hanem az egész európai külpolitika hitelességét is próbára teszi.
Pedro Sánchez spanyol miniszterelnök ugyanis nyíltan kezdeményezte: az Európai Unió függessze fel – vagy akár mondja fel – Izraellel kötött partnerségi megállapodását.
Ez nem egy technikai részletkérdés. Ez az egyik legfontosabb keretrendszer, amely Izrael számára különleges hozzáférést biztosít az uniós piacokhoz, miközben szabályozza a gazdasági, politikai és tudományos együttműködést. És van egy kulcsfontosságú feltétele: az emberi jogok tiszteletben tartása.
Spanyolország érvelése egyszerű – és éppen ezért nehezen megkerülhető. Ha ez a feltétel sérül, akkor maga a megállapodás válik értelmetlenné. A kérdés innentől már nem jogi, hanem politikai.
Az Európai Unión belül ugyanis két tábor kezd kirajzolódni. Az egyik oldalon azok az országok, amelyek az elmúlt hónapokban egyre kritikusabb hangot ütöttek meg Izraellel szemben – Írország, Belgium, Szlovénia, Málta. Ők már korábban is tűzszünetet sürgettek, és többen közülük a palesztin államiság elismerése mellett is kiálltak.
A másik oldalon viszont ott állnak azok az államok, amelyek politikai, biztonsági és gazdasági okokból ellenzik a megállapodás felrúgását – Németország, Ausztria, Magyarország, Csehország. Számukra nemcsak Izrael stratégiai partner, hanem a stabilitás egyfajta garanciája is egy kiszámíthatatlan régióban. És itt érkezünk el az Európai Unió Achilles-sarkához.
A külpolitikai döntések többségéhez egyhangúság szükséges. Ez azt jelenti, hogy akár egyetlen ország is elegendő ahhoz, hogy megakadályozzon egy ilyen horderejű lépést. Vagyis hiába növekszik a politikai nyomás, a döntés könnyen elbukhat a belső megosztottságon. De mi történne, ha mégis átmenné?
A következmények messze túlmutatnának a diplomácián. Az Európai Unió Izrael legnagyobb kereskedelmi partnere – így az első és leglátványosabb csapás gazdasági lenne. Az izraeli exporttermékek vámokkal szembesülnének, drágábbá válnának, és elveszíthetnék versenyképességüket az európai piacon. Különösen az olyan kulcságazatok szenvednék meg ezt, mint a technológiai export, a gyógyszeripar vagy a mezőgazdaság.
A gazdasági lassulás szinte elkerülhetetlen lenne – és vele együtt a munkahelyek elvesztése az exportorientált szektorokban. De a hatás itt nem állna meg.
Az európai befektetők bizonytalanná válhatnak, a tőke óvatosabbá, a piacok idegesebbé. A valuta nyomás alá kerülhet, a tőzsde ingadozni kezdhet. A kockázatérzet növekedése önmagában is fékező erő.
És talán még súlyosabb a hosszú távú következmény: a tudományos és technológiai együttműködés meggyengülése. Izrael jelentős mértékben támaszkodik az uniós kutatási programokra, például a Horizon Europe-ra. Ha ezekből kiszorul, az nemcsak pénzügyi veszteséget jelent, hanem az innováció tempójának lassulását is.
Kevesebb közös kutatás, kevesebb együttműködés, kevesebb jövőbe mutató projekt. Politikai értelemben pedig az üzenet még erősebb lenne.
Egy ilyen döntés azt jelezné a világnak, hogy az Európai Unió hajlandó szankcionálni Izraelt. Ez további lépésekhez vezethet – újabb szankciókhoz, újabb államokhoz, amelyek elismerik Palesztinát. A nemzetközi nyomás nőne, miközben Izrael diplomáciai mozgástere szűkülne.
És végül ott van az a kevésbé látványos, de annál fontosabb következmény: a fokozatos elszigetelődés. Kevesebb együttműködés biztonsági, energetikai és oktatási területen. Egy lassú, de következetes távolodás.
Ez tehát nem pusztán egy kereskedelmi vita. Ez gazdasági nyomásgyakorlás – politikai üzenet – és stratégiai átrendeződés egyszerre.
A kérdés már csak az: képes lesz-e az Európai Unió egységesen fellépni – vagy saját belső ellentmondásai alatt roskad össze ez a kezdeményezés, még mielőtt valódi következményei lennének.
