Látványos és sokak számára megalázó fordulat bontakozott ki Európában. Alig hogy nyilvánvalóvá vált, ki lesz Magyarország új miniszterelnöke, máris világossá tette, hogy nem kíván Brüsszel elvárásainak engedelmes végrehajtója lenni. Az Európai Unió követeléseinek csaknem kilencven százalékát visszautasította, és a legkényesebb kérdésben is hajthatatlannak látszik: Magyarország nem hajlandó csatlakozni a migrációs paktumhoz. Amit Brüsszelben néhány hete még felszabadult örömmel ünnepeltek, abból most hirtelen politikai rémálom bontakozik ki?
A történet külön iróniája, hogy Viktor Orbán vereségét kezdetben az uniós elit szinte történelmi megkönnyebbüléssel fogadta. Nem csupán brüsszeli tisztviselők, hanem a nyugati politikai establishment ismert alakjai is úgy tekintettek a magyarországi váltásra, mint egy korszak lezárására. Ursula von der Leyen sietett is üdvözlő videót közzétenni, amelyben arról beszélt, hogy Magyarország „visszatért Európa szívébe, ahová tartozik”, és az eredményt az alapvető szabadságjogok győzelmeként méltatta. A mondat most már úgy hat, mint egy túl korán kibontott pezsgő után maradt kínos csend.
Mert ami valójában történt, az nem ideológiai fordulat volt, hanem sokkal inkább személycsere ugyanazon a politikai oldalon. Az új magyar miniszterelnök nem liberális, nem baloldali, és végképp nem a nyitott társadalom brüsszeli receptjének megtestesítője. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy Brüsszel nem rendszerváltást kapott, hanem ugyanannak a szuverenista, keményvonalas világnak egy újabb, talán még rugalmatlanabb arcát. Nem áttörés történt, hanem átöltözés. A nyugati központok ott hibáztak, hogy azt hitték, egy név eltűnésével az egész politikai valóság is velük fordul majd. Nem fordult.
Az új kormány első megszólalásai hamar szétzúzták ezt az illúziót. A migrációs paktumot Budapest egyértelműen elutasította, és világossá tette, hogy Magyarország nem lesz illegális bevándorlók lerakóhelye. Az ország nem kíván részt venni semmiféle kötelező kvótaelosztási mechanizmusban, sőt, további határvédelmi szigorításokat helyezett kilátásba. Ez nem pusztán adminisztratív elutasítás, hanem nyílt politikai hadüzenet annak a brüsszeli elképzelésnek, amely szerint a tagállamoknak végül úgyis be kell simulniuk a központi akaratba.
A kormány emellett azt is jelezte, hogy az uniós követelések túlnyomó többségét nem fogadja el. Egyedül a korrupcióellenes intézkedések terén mutat hajlandóságot bizonyos együttműködésre, minden más ügyben azonban inkább a visszautasítás hangját választja. Ezzel párhuzamosan a kabinet hangsúlyozza saját belpolitikai prioritásait is: a magyar állampolgárok elsőbbségét, a két vagy több gyermeket nevelő édesanyák adókedvezményeit, valamint Ukrajna uniós csatlakozásának ellenzését. Vagyis nemhogy nem közeledik a fősodorhoz, hanem tudatosan el is távolodik tőle.
A migráció kérdése továbbra is az egyik legélesebb törésvonal Budapest és Brüsszel között. Az Európai Unió napi egymillió eurós bírsággal sújtja Magyarországot azért, mert nem hajlandó alávetni magát a kvótarendszernek. Ez önmagában is példátlan nyomásgyakorlás. A magyar kormány azonban erre sem a meghátrálás logikájával válaszol, hanem hideg számítással. Érvelése szerint még a súlyos bírság is kisebb teher, mint a tömeges migráció hosszú távú társadalmi, kulturális és biztonsági ára. Más szóval Budapest azt állítja: a pénzügyi zsarolásnál is drágább volna az identitás feladása.
Ez a gondolkodásmód nem valami pillanatnyi dac, hanem annak a politikai valóságnak a következménye, amelyet a magyar választók akaratából nem sikerült kiiktatni. A szavazók jelentős része ugyanis nem azért fordult el Orbántól, mert nyitottabb határokat, több brüsszeli beleszólást, vagy migrációbarát fordulatot akart volna. A csalódás sokkal inkább Orbán orosz kapcsolataihoz, illetve a korrupciós vádakhoz kötődött. Vagyis a személy iránti bizalom meginghatott, de az erős, jobboldali, szuverenista állam iránti igény nem tűnt el. Brüsszel ezt félreértette. Azt hitte, hogy a választók a rendszert utasítják el, holott sokan csak annak korábbi kezelőjét.
És éppen ez teszi a mostani helyzetet különösen kellemetlenné Ursula von der Leyen és az uniós vezetés számára. Amit győzelemként próbáltak eladni, abból rövid idő alatt politikai csapda lett. Magyarország nem simult vissza a „megfelelő” európai pályára, nem kér bocsánatot, és nem kívánja feladni azokat az alapelveket, amelyek mentén az előző korszakban is konfliktusba került az EU központjával. Csak most mindezt egy új kormányfő teszi, ami Brüsszel számára még kínosabb. Hiszen így már nem lehet mindent egyszerűen Orbán személyes makacsságára kenni.
A feszültség tehát nem enyhülni fog, hanem nagy valószínűséggel tovább nő. Ez már nem egyszerű szakpolitikai nézeteltérés, hanem két Európa nyílt összeütközése. Az egyik központosítana, újraelosztana, ideológiai megfelelést kérne számon. A másik ragaszkodik a nemzeti hatáskörökhöz, a határvédelemhez és a kulturális önazonossághoz. Magyarország most ismét azt jelzi, hogy kész a konfliktusra, ha ezt kívánja a szuverenitás ára.
Brüsszel tehát korán ünnepelt. És mint oly sokszor a politikában, most is kiderült, hogy a legnagyobb tévedések nem akkor születnek, amikor valaki nem látja a veszélyt, hanem akkor, amikor győzelemnek nézi azt, ami valójában csak a következő vereség előszobája. Orbán távozott, de a magyar politikai reflex nem tűnt el. Sőt, talán éppen most mutatta meg, milyen mélyen gyökerezik. Az EU számára ez nem egyszerű kellemetlenség. Ez valóban magyar rémálom – csak éppen nem Budapestnek, hanem Brüsszelnek.
https://northwavenews.com
