Volt egy világrend, amely olcsó üzemanyagot, olcsó élelmiszert és a tartós béke illúzióját adta az emberiségnek. Ez a világrend most omlik össze. És ami a helyére lép, az semmiben sem fog hasonlítani arra, amit eddig ismertünk. A kérdés már nem az, hogy bekövetkezik-e az átrendeződés, hanem az, hogy ki érti meg időben, mi zajlik körülötte.
Gondoljunk csak vissza arra, mikor éreztük utoljára valóban stabilnak a világot. A Közel-Keleten újra háborúk törnek ki. Az infláció évtizedek alatt felépített megtakarításokat emészt fel. A fiatalok – sok esetben intelligens, szorgalmas, tehetséges fiatalok – pedig egyre gyakrabban egyszerűen feladják. Visszahúzódnak, csak a legszükségesebbet teljesítik, vagy kétségbeesetten a kriptóban, a spekulációban, valamiféle csodában keresik az esélyt. Mindez nem véletlen. Nem balszerencse. Amit látunk, az egy világrend haldoklása.
Ahhoz, hogy megértsük, merre tartunk, először azt kell megértenünk, mit hagyunk magunk mögött. Amikor 1989-ben leomlott a berlini fal, Francis Fukuyama amerikai külügyi tisztviselő megírta a huszadik század egyik legnagyobb hatású esszéjét, amelynek a „A történelem vége” címet adta. Érvelése szerint az emberiség kipróbálta az összes nagy politikai rendszert – a monarchiát, a fasizmust, a kommunizmust –, és mindegyik kudarcot vallott. Ami megmaradt, az a liberális fogyasztói demokrácia volt: a szabadság, hogy megveheted, amit akarsz, arra szavazz, akire akarsz, és azt hidd, amit akarsz. Fukuyama ezt tekintette az emberi civilizáció csúcspontjának, évezredek politikai kísérletezésének végső válaszának. Akkoriban sok komoly szaktekintély hitt ebben a képletben.
Ebből született meg az, amit ma egypólusú világrendnek nevezünk: egyetlen szuperhatalom állt a világ közepén, és egyetlen globális rendszer működött, amerikai irányítás alatt. Ez az egypólusú világ három alappilléren nyugodott – és ma mindhárom egyszerre van összeomlóban. Ezért érezzük azt, hogy minden megrendült körülöttünk.
Az első pillér a Pax Americana volt – az amerikai béke. A feljegyzett történelemben először egyetlen állam rendelkezett akkora erővel, hogy az egész bolygón rendet tudjon fenntartani. Amerika ezt három módon érte el. Katonai fölénnyel, különleges műveleti erőkkel és hírszerzési hálózatokkal, amelyek a világ szinte minden kormányzatába benyúltak. Tömeges megfigyeléssel, amelyet internetnek neveznek. És olyan multilaterális intézményekkel, mint az ENSZ vagy a Világbank, amelyek barátságos, demokratikus arcot adtak az amerikai birodalomnak, hogy minél kevesebben vegyék észre, valójában ki irányít.
És kezdetben ez működött. Kelet-Ázsia abbahagyta az önmaga elleni háborúkat, és kereskedni kezdett. Százmilliók emelkedtek ki a nyomorból. A Pax Americana – minden hibája ellenére – a béke és a jólét olyan fokát hozta el, amilyet a világ korábban valóban nem ismert. Magyarországon kicsiben és sokkal később a NER volt a hasonló törékeny béke mechanizmusa és fenntartója.
A második pillér a tudomány felsőbbsége volt, amely fokozatosan a vallás helyére lépett, mint a modern világ szervező hitrendszere. A tudósok egyfajta nemzetek fölötti papsággá váltak, akik nem egy-egy államhoz, hanem intézmények és tudományos testületek nemzetközi testvériségéhez kötődtek. Ezek az intézmények pedig végső soron az amerikai birodalmi rendbe illeszkedtek. A Covid idején bárkit, aki módszertani kérdéseket tett fel az oltások fejlesztési tempójával kapcsolatban, veszélyes eretnekként bélyegeztek meg, és nyilvánosan megalázták. Ez nem tudomány. Ez dogmarendszer laboratóriumi köpenybe öltöztetve.
A harmadik pillér az amerikai dollár volt – és ennek a varázsát még ma is érdemes egy pillanatra elismerni. Egy darab papír, amely mögött nem állt más, csak a kollektív hit, hogy értéke van. Nem is akármilyen értéke, hanem a lehető legnagyobbak egyike. Emberek egész életeket áldoztak annak felhalmozása köré, akkor is, amikor a több pénz már semmit nem változtatott a tényleges életminőségükön. Százmillió dollár és egymilliárd dollár között gyakorlati értelemben már alig van különbség abban, mire képes az ember – mégis a hajszának nincs vége. Ilyen teljessé vált az illúzió.
Minden birodalom ugyanazt az ívet járja be. Az első nemzedék áldozattal és fegyelemmel felépít valamit. A második fenntartja azt. A harmadik öröknek hiszi, és gőgjében lerombolja. Amerika ma itt tart.
A Pax Americana elkezdte figyelmen kívül hagyni azokat a szabályokat, amelyeket maga hozott létre. És ezzel a rendszer szinte egyik napról a másikra elveszítette legitimitását. Amerika ENSZ-felhatalmazás és nemzetközi konszenzus nélkül bombázta Líbiát és Szíriát. Legutóbb pedig Irán ellen lépett fel úgy, hogy már csak nem is színlelte, mintha érdekelné a világ véleménye. Amikor az a birodalom, amely a szabályokat írta, nyíltan megszegi őket, többé senki nem hisz a szabályokban. Márpedig végső soron ez a hit tartotta össze az egész rendszert. Látjuk-e a párhuzamot a NER kapcsán?
A tudomány is ortodoxiává vált felfedezés helyett. Ennek eredményei mindenütt láthatók. Az utolsó valóban forradalmi tudományos áttörés – nem egy új alkalmazás, nem egy gyorsabb chip, hanem valami, ami ténylegesen megváltoztatta az emberiség életét – évtizedekkel ezelőtt történt. A Szilícium-völgy, hogy világosan fogalmazzunk, ma ételkiszállító alkalmazásokat épít. Az az intézményrendszer, amelynek az emberi haladást kellett volna előre vinnie, ma inkább a saját konszenzusát védi, mintsem megkérdőjelezné azt. És ez történik minden intézménnyel – legyen vallási vagy tudományos –, amely a saját túlélését az eredeti küldetése elé helyezi.
A dollár pedig az egyenlőtlenség gyártógépévé vált, és ezt a fiatal nemzedék érezte meg először. A korlátlan pénznyomtatás láthatatlanul csoportosítja át a vagyont a fiataloktól az idősekhez, a szegényektől a gazdagokhoz. Ráadásul úgy, hogy szinte lehetetlen küzdeni ellene, mert maga a mechanizmus láthatatlan. Egy mai fiatal hiába dolgozik keményebben, mint a szülei, jó eséllyel akkor sem fogja soha birtokolni saját otthonát. A szülei még igen, ő már nem. És legbelül pontosan tudja, miért. Ezért kiszáll a játékból. Csendben kivonul. Bitcoinban reménykedik. Sportfogadásban próbál szerencsét. Nem azért, mert lusta, hanem mert egy elcsalt játékra két racionális válasz adható: vagy felállunk az asztaltól, vagy mindent felteszünk egy lapra.
Amikor a három pillér egyszerre omlik össze, a bennünket körülvevő világ földcsuszamlásszerűen rendeződik át.
Kezdjük az energiával. Minden, ami körülvesz bennünket, visszavezethető a kőolajra. A telefonod, a ruhád, a gyógyszer a szekrényedben, az étel az asztalodon, amelyet olajszármazékokból készült műtrágyával termeltek meg, és azok a járatok, amelyek a világgazdaságot összekötik. Egy nyolcmilliárdos civilizáció egyetlen alapra épül: az olcsó, megbízhatóan áramló orosz és közel-keleti olajra. És amint ez az áramlás megszakad, minden rendszer, amely tőle függ, egyszerre kezd összeomlani.
Az élelmiszer közvetlenül következik az energiából. És a számok kijózanítóak. Azért tud ma nyolcmilliárd ember enni, mert az északi féltekén előállított műtrágya eljut Afrika, Dél-Ázsia és Közép-Ázsia mezőgazdasági térségeibe, amelyek enélkül nem képesek elegendő élelmet termelni. Ha ezt a kereskedelmi hálózatot háború, szankciók vagy infrastruktúra-rombolás megszakítja – és ezek már most is zajlanak, lásd ukrán háború –, akkor az ezt követő éhínséghez foghatót a modern világ még nem látott.
A vízhiány valójában még súlyosabb lehet, mint az élelmiszerhiány. És a legnagyobb vízstressznek kitett országok jellemzően ugyanazok, amelyek már most is élelmezési bizonytalansággal és politikai összeomlással küzdenek. Ez az egybeesés történelmileg mindig ugyanahhoz vezet: tömeges migrációhoz. Százmilliók mozdulnak el az összeomló térségekből a stabilabbnak látszó országok felé. És ezek a mozgások összeütközésbe kerülnek az idősödő, gazdaságilag sérülékeny és kulturálisan megosztott északi társadalmakkal, amelyek egyszerre szorulnak munkaerőre, miközben politikailag képtelenek nagy tömegeket feszültség nélkül befogadni. Ez már a valóság részévé vált. Magyarország akkumulátorgyártásra és az elektromobilitásra tett tétje a magyarok ivóvízkészletéhez nyúlt. Ezt pedig a értelemszerűen a népharag követte.
Az internetet is külön meg kell említeni, mert a legtöbben nem értik, milyen törékeny fizikai rendszerre épül. Az internet tengerfenéken futó kábelekből áll, és ezek közül több éppen a Föld leginstabilabb térségein halad át. Egyetlen tudatos rongálás a világ népességének 20–30 százalékát vághatná le az internetelérésről. És ez nem egy Netflix-kimaradás lenne, hanem a bankrendszer, a pénzügyi rendszer, az ellátási láncok és a kereskedelem egyidejű megbénulása, mert ma mindez felhőalapú infrastruktúrán fut, amely ezekre a kábelekre épül.
A lényegi fordulat a hatékonyságról a rezilienciára való átállás. Az egypólusú világ mindent egyetlen logika szerint optimalizált: mindent a lehető legolcsóbban és leggyorsabban kell elvégezni, a lehető legnagyobb profit érdekében, egy stabilnak hitt globális rendszerben. A reziliencia viszont egészen más kérdést tesz fel: ha egyszerre minden eltörik, akkor is túl tudsz élni?
Képes-e egy nemzet import nélkül is eltartani magát? Képes-e egy közösség külső segítség nélkül is megvédeni önmagát? Képes-e az egyén olyan értéket teremteni, amely nem attól függ, hogy zavartalanul működik-e tovább a globális ellátási lánc? És ezt a kérdést csupán a Mi Hazánk tette fel a 2026-os választások során.
Az anyagelvűségtől az értelem felé fordulás elsőre filozofikusnak hangzik, valójában azonban gyakorlati túlélési kérdés. Egy olyan kormányzatnak, amely többé nem tud anyagi jólétet biztosítani – és a legtöbb nyugati kormány gyorsabban közeledik ehhez az állapothoz, mint ahogy a polgárai ezt felismerik –, szüksége van arra, hogy a társadalom másban találjon célt, mint a fogyasztásban. A történelem során ez a „más” mindig ugyanaz volt: vallás, közösség vagy nemzeti identitás. Azok a társadalmak, amelyek sikeresen át tudnak állni erre, összetartóbbak lesznek, és nagyobb kollektív áldozatvállalásra lesznek képesek, amikor arra szükség lesz.
A nyugati „baby boomer” generáció minden korábbinál jobb egészségügyi ellátáshoz jutott hozzá, példátlan mennyiségű vagyont halmozott fel, és olyan politikai befolyást szerezett, amelyről láthatóan nem akar önként lemondani. Közben az igazán sürgető kérdések – a mesterséges intelligencia szabályozása, a geopolitikai átrendeződés, az erőforrások újraelosztása – olyan időtávlatot, energiát és rugalmasságot kívánnának, amely inkább a fiatalabb vezetőkben van meg.
Japán ebben különösen feszült helyzetben van. A világ legidősebb társadalmai közé tartozik, és talán öt-tíz éve maradt arra, hogy ezt a válságot kezelhető módon megoldja. Éppen ez a nyomás lehet az, ami először kényszeríti ki a választ.
Sokan most is abban reménykednek, hogy néhány hónapon belül születik valamilyen békemegállapodás, az olajárak stabilizálódnak, és visszatér az a normalitás, amelyet ismertünk. Ez a remény érthető. Csakhogy nem valószínű.
Az egypólusú világrend véget ért. Az amerikai vezetésű globális béke, az olcsó energia és a határok nélküli jólét történelmileg egyedi időszaka körülbelül harminc évig tartott. Azok a feltételek pedig, amelyek ezt lehetővé tették, mára megszűntek.
Ami ezután következik, nincs előre eldöntve. Az új világ alakját az fogja meghatározni, milyen döntéseket hoznak az egyének, a közösségek és a nemzetek a következő öt-tíz évben. Ez pedig azt jelenti, hogy a döntéseinknek most nagyobb súlya van, mint életünk bármely korábbi szakaszában. És ezeknek a döntéseknek a meghozatalát most a magyar nép kétharmados többséggel Magyar Péter kezébe tette.
Olyan készségeket kell megtanulni, amelyek akkor is értékesek, ha a globális rendszerek megbízhatatlanná válnak. Olyan közösségeket kell építeni, amelyek külső segítség nélkül is működni tudnak. És mindent újra kell gondolni, amit eddig a világról hittünk, mert annak nagy része csak egy rövid történelmi ablak idején volt igaz – és ez az ablak most bezárult.
Ami történik, az szervezett káosz, egy rendszer széthullása, hogy abból új világ emelkedhessen elő. Ennek egy jelenete a szürreálisnak mondható kétharmados Tisza győzelem Magyarországon. A magyarországi események szervesen kötődnek annak a világrendnek az eróziójához, amely a második világháború utáni időszakban – különösen a japán és nyugat-európai újjáépítés idején – megszilárdult. Egy olyan rendszeré, amelynek szellemi alapjait később olyan gondolkodók, mint Francis Fukuyama, a történelem „végének” illúziójával ruházták fel. Most ez az illúzió foszlik szét.
És akik ezt időben felismerik, nemcsak elszenvedői lesznek a változásnak, hanem alakítói is. Ebbe a szerepbe lépett Orbán Viktor is a Fidesz ellenőrzött és irányított „bontásával”.
Ebben a tágabb történelmi és gazdasági kontextusban kell értelmeznünk a jelenlegi geopolitikai fejleményeket – különösen azt, ami Irán körül zajlik.
Az események felgyorsultak. Egy olyan kritikus pillanatban vagyunk, ahol egyetlen döntés – egyetlen katonai lépés – visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el.
Az Egyesült Államok – élén Donald Trump – nyíltan megfenyegette Iránt: ha nem történik engedmény a Hormuzi-szoros ügyében, célzott csapások következhetnek kritikus infrastruktúrák ellen. Erőművek, hidak, egyetemek – minden olyan célpont, amely egy modern társadalom működésének alapját képezi. Ez totális háború előszele.
És a válasz sem maradna el. Irán már jelezte: ha ilyen támadások történnek, megtorlás következik – nemcsak katonai célpontok ellen, hanem regionális infrastruktúra ellen is, beleértve az Öböl menti államokat. Izrael a megmondhatója, hogy Irán nem a szélbe beszélt. A globális hadviselés elindult.
A világ energiaellátásának akár ötöde is kieshet. Ez nem pusztán árnövekedést jelentene, hanem a világgazdaság strukturális megrendülését. Egy olyan láncreakciót, amely deindusztrializációhoz, tömeges gazdasági visszaeséshez és – ami a legsúlyosabb – élelmiszerválsághoz vezethet.
Mindenki az üzemanyagról beszél. A benzinről, a gázról, a repülőjegyek áráról. Pedig a valódi veszély nem ez. A valódi veszély a műtrágya.
A modern mezőgazdaság – minden technológiai fejlettsége ellenére – alapvetően függ a műtrágyától. Ez az az elem, amely lehetővé teszi, hogy a Föld több mint nyolcmilliárd emberét élelemmel lássuk el. Enélkül a rendszer összeomlik.
Ha a műtrágyaellátás megszakad – akár energiaárak, akár geopolitikai blokádok miatt –, a terméshozamok drámai módon visszaesnek. És míg az üzemanyaghiány „csupán” a logisztikát bénítja meg, addig a mezőgazdasági inputok hiánya magát az élelmiszertermelést teszi lehetetlenné. Ez pedig már civilizációs kérdés.
A konfliktus ráadásul nem izolált jelenség. Ami Irán körül történik, az egy szélesebb, globális átrendeződés része.
Oroszország olajexportjának jelentős része kiesett, tengeri útvonalak kerülnek nyomás alá, és a nemzetközi kereskedelem biztonsága – amely évtizedeken át magától értetődő volt – egyre inkább kérdésessé válik. És az Egyesült Államok stratégiája is változóban van.
Az a világrend, amelyben a dollár mint tartalékvaluta biztosította az amerikai gazdasági dominanciát, meggyengülni látszik. Egyre több ország próbál kilépni ebből a rendszerből – aranyba, alternatív valutákba menekülve.
A globális kereskedelem garantálása helyett egyre inkább annak kontrollja kerül előtérbe. A tengeri útvonalak, a szállítási csomópontok, az energiahordozók feletti ellenőrzés válik kulcskérdéssé. A rendszer, amely korábban integrált, most fragmentálódik. És ezzel együtt egy új korszak logikája rajzolódik ki. Nem a szabad kereskedelemé, hanem a blokádoké. Nem az együttműködésé, hanem a kényszerítésé. A világ egy kiterjedt energiakrízis és élelmiszerhiány előszobájában toporog. Ki akar egy ilyen időszakot Magyarország élén végigkormányozni? Orbánék úgy döntöttek, hogy ők biz nem. És odadobták az országot Magyar Péternek!
Tehát ebben a globális, egyre sötétebbé váló környezetben kell értelmeznünk a magyarországi politikai fordulatot is.
Miközben a világ egy gazdasági és geopolitikai vihar küszöbén áll – energiahiány, élelmiszerválság és rendszerszintű instabilitás fenyegetésével –, Magyarországon egyfajta eufória közepette zajlott le a hatalomváltás.
A Magyar Péter vezette Tisza-kormány kétharmados felhatalmazást kapott. Az utcákon ünneplés, a közbeszédben remény, a társadalomban várakozás.
De a kérdés elkerülhetetlen: vajon nem egy történelmi vihar előtti illúzió ez? Nem egy jól kifundált árulás zajlik a szemünk előtt?
Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt az értelmezést sem, amely szerint a folyamatok mögött nem pusztán belpolitikai dinamika áll. A globális gazdasági átrendeződés és a nemzetek feletti erőközpontok szerepe olyan tényezők, amelyek egyre több kérdést vetnek fel.
Felmerül a gyanú, hogy a korábbi hatalmi elit – élén Orbán Viktor pártjával – felismerte a közelgő válság súlyát, és nem akarta annak következményeit saját kormányzása alatt viselni.
A hajó léket kapott, és süllyed. És Fideszék kiszálltak belőle. Peti meg a megvezetett balga magyar fiatalok azt hiszik, mekkora győzelem részesei lettek.
Ha ez az értelmezés helytálló, akkor a jelenlegi politikai fordulat nem egy korszak kezdete, hanem egy korszak vége Magyarországon, és világszerte egyaránt – amelynek következményeit már egy új vezetés viseli majd.
Magyar Péter és támogatói ma ünnepelnek. A társadalom jelentős része reménykedik. De a horizonton már láthatók azok a felhők, amelyek nemcsak Magyarország, hanem az egész világ jövőjét árnyékolják be.
És lehet, hogy amikor ezek a felhők végül viharrá sűrűsödnek, akkor derül ki igazán, hogy a mostani eufória könnyen a hasznos idióták könyörtelen uralmába torkolhat.
Prof. Jiang Xueqin nyomán Szentgáli Álmos
