Hollywood aranykorát csillogás és tündöklés jellemezte, ám mindemögött titkok lüktettek. A fények árnyékában nemcsak karrierek épültek, hanem mítoszok, mágiák és sötét rituálék lüktettek. Volt, aki médiumként működött a kamera előtt, mások sorsa mintha csillagképekbe lett volna vésve. Voltak, akik a szerepükbe haltak bele, és volt, aki a saját „démonjai” elől menekült – mindhiába.
Hollywood, ahogyan ma ismerjük, nem amerikai találmány. Az álomgyár nem a vadnyugat farmereinek vagy az aranyláz hőseinek szellemi terméke volt, hanem egy történelmi kiszorítottságból született kulturális ellenprojekt. Túlnyomórészt Közép-Európából érkező bevándorlók alapozták meg: zsidó–magyar és zsidó–német kereskedők, producerek, korabeli „kirekesztettek”, akiket a keleti part konzervatív, protestáns elitje sem fogadott be. A perifériáról érkezve, név- és identitásváltásokkal, a semmiből hoztak létre egy új álomgyárat.
Nevük mára beégett a filmtörténelembe. William Fox (Fuchs Vilmos, 1879-ben született Tolcsván, Zemplén vármegyében (akkor Magyar Királyság) a Fox Film Corporation alapítója, a későbbi 20th Century Fox névadója), Adolph Zukor (Zukor Adolf, a Paramount Pictures egyik alapítója), Michael Curtiz (Kertész Mihály), a Warner fivérek – Harry, Albert, Sam és Jack (Apjuk, Benjamin Wonsal a történelmi Magyar Királyság területéről származott) – vagy Louis B. Mayer (Az MGM, Metro-Goldwyn-Mayer legfőbb hatalmi figurája lett) mind olyan háttérből érkeztek, ahol az identitás nem adottság, hanem Amerikában inkább teher volt. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, az európai zsidótörvények és a társadalmi mobilitás hiánya elől menekülve Amerikában nemcsak új iparágat, hanem új szimbolikus rendet teremtettek. A pénz, a kultúra és a spiritualitás határán mozgó „amerikai álom” így vált a vándorló zsidó diaszpóra egyik leglátványosabb kulturális manifesztációjává.
Ez a kívülállók által épített álomgyár nem pusztán szórakoztatni akart. Újraértelmezni próbálta az emberi természetet. Hollywood rövid időn belül nemcsak iparággá, hanem többé kevésbé „vallássá” vált: filmre vitt mítoszokkal, csillaggá emelt halandókkal, a vászonra vetített istenekkel és démonokkal. A stúdiók nem templomként működtek, hanem főpapi központokként – ők írták az evangéliumot, amelyet milliók „imádkoztak” estéről estére a mozik ezüstvászna előtt.
Ebben a szimbolikus univerzumban született meg a 20. század egyik legnagyobb popkulturális archetípusa: Drakula. Első igazán emlékezetes, hangosfilmes megtestesítője Lugosi Béla volt – született Blaskó Béla –, aki a magyar színpadok világát hátrahagyva érkezett Amerikába. Az 1931-es Dracula című filmben nyújtott alakítása nem egyszerűen ikonikus lett: kaput nyitott a „sötétség szórakoztatóvá válásának” korszakába. Hangja, testtartása, tekintete nem hollywoodi sablonból fakadt, hanem egy közép-európai „idegen” mitikus azonosságból – abból a másságból, amelyet a nyugati világ egyszerre vonzónak és egyben hátborzongatónak érzett.
Lugosi nemcsak eljátszotta Drakulát, hanem keretet adott egy kollektív félelemnek, amely már jóval a film előtt ott lappangott a nyugati kultúra bugyraiban. És ahogy a vér, a rítus és a halhatatlanság motívumai egyre mélyebben beépültek Hollywood ikonográfiájába, úgy vált világossá egy másik, sötétebb dinamika is. Ami kezdetben díszlet volt, fokozatosan valósággá kezdett válni. A mítosz felemelt – majd bezárt. Lugosi karrierje is ezt a kettősséget hordozta: halhatatlanná vált, miközben saját démonjai, függősége és elszigeteltsége végül a pálya szélére sodorták. Halála után a híres fekete köpenyben temették el – mintha már életében is a karakter foglya lett volna.
Ez a kettősség – mítosz és ember, halhatatlanság és rabság harca – nem egyedi Hollywood történetében. Lugosi csak is csupán egy volt a hosszú sorban. A vörös szőnyeg végén kezdettől fogva ott lapult valami megfoghatatlan sötétség: a varázslat, amely milliókat elbűvölt, gyakran manipulációval, fájdalommal és áldozattal járt. Hollywood így már a kezdetektől több volt, mint az újjászülető filmgyár gépezetének hajtómotora. Ugyanis Hollywood lett az új világ mítoszgyára. És a mítoszok mögött rítusok születtek.
Színésznők, mint médiumok – Mae Westtől Marilyn Monroe-ig
Hollywoodban a női csillagok sosem csupán színészek voltak. A vászonra vetített alakjuk gyakran túlmutatott az emberin: istennőkké, szirénekké, angyalokká vagy démonokká emelte őket a stúdiók mágiája. A közönség nem pusztán szerette őket – imádva voltak. Ám a bálványimádatnak ára volt.
Mae West, a hollywoodi aranykor első női provokátora, már a ’30-as években ráérzett arra, hogy a szexualitás és a spiritualitás határvidékén létező szerepe több, mint egyszerű színjátszás. West nyíltan flörtölt az okkultizmussal, rendszeresen konzultált médiumokkal és spiritisztákkal. A rossz nyelvek szerint külön szobát tartott fenn szellemidézésekhez, és sokan úgy vélték, hogy karakterei mágikus erővel bírtak, úgy a férfiak fölött, mind a születendő virtuális valóság fölött is.
De míg Mae West saját kezében tartotta mítoszépítését, Marilyn Monroe már csupán csak egy agymosott bábként lépett a nagyérdemű elé. Ő lett a Hollywood tündöklő istennője, az élő imádott aranyszobor, akit egész világ csodált – miközben belül lassan elporladt. Kevéssé ismert, hogy Monroe nemcsak szépségápolással, hanem ezoterikus tanokkal is foglalkozott: olvasta Rudolf Steinert, tanulmányozta az antropozófiát, verseket írt, és a miszticizmusban keresett menedéket.
A színészképzés részeként a legendás Lee Strasberg arra ösztöbözte, hogy tárja fel legmélyebb traumáit, és „játssza el” azokat. Ám a színjáték tűzzel való játékká vált. Monroe-t újra és újra visszanyúlt lelke legbelsőbb poklába, mindaddig, míg valóság és szerep, személyiség és karakter végleg összemosódott. Egyes nézetek szerint Marilyn nem csupán szerepet játszott, hanem egyfajta „glamour mágiát” alkalmazott – tudattalanul vagy tudatosan, a tündöklés istennője volt. A platinaszőke haj, a suttogó hang, a túlvilági ragyogás – mind a tömegbűvölet eszközei voltak kezében.
Halála körül máig sűrű a köd: beszélnek eltűnt vörös naplóról, amely állítólag olyan információkat tartalmazott a Kennedy-fivérekről és kormányzati titkokról, amelyek „kormányokat dönthettek volna meg”. A halála körüli takarítás – a házvezetőnő, aki hajnalban ágyneműt mosott a rendőrök érkezése előtt – inkább rituáléra, mint nagytakarításra utalhat.
Marilyn Monroe istennő volt. Tökéletes, és mozdulatlan. Olyan jelenség, amit az ember nem néz, hanem révülten bámul – és közben nem érdekli a lényből sugárzó segélykiáltást sem. A filmgyár nem egyszerűen csak felhasználta őt – Marylin meg lett „idézte”, majd a szemek előtt el lett tüntetve, mint egy szétfoszló hologram. És ahogy ez a mágikus rítusokban előfordul, a megidézett entitás nem élte túl a „szertartást”.
Ez volt a filmipar valódi mágiája: emberből bálványt gyártani, majd az életet mitológiává formálni. És számos esetben a nők ebben a varázslatban eszközökké, médiumokká majd végül áldozati felajánlássá váltak.
Kultuszok keresztmetszetében – Sharon Tate, Sammy Davis Jr. és a sátánista kapcsolat
Hollywood színfalai mögött évtizedeken át szétszórt félmondatok keringtek: titkos csoportokról, meghívásos szertartásokról, vérrel megpecsételt eskükről és olyan megállapodásokról, amelyeknél a kézfogás után már lehetetlen volt elengedni az eskütevők kezét. A foszlányok újra és újra felbukkantak – mint egy kikotyogott pletyka mely tartalmi teljessége nélkül is hátborzongató.
Sharon Tate története ezek közül is különösen rút véget ért. A fiatal színésznő 1966-ban szerepet kapott az Eye of the Devil című filmben, amelynek cselekménye a rituális emberáldozat gyakorlata köré épült. A stáb a hitelesség érdekében okkult tanácsadót is alkalmazott: Alex Sanderst, aki saját meghatározása szerint boszorkánykirály volt, mások szerint inkább egy jól pozicionált brit excentrikus. Tate a forgatáson szertartási tárgyakat használt, szövegeket mormolt, fura mozdulatokat tett… A film elkészülte után dermesztő miliő ötvözte a művet: a jelenetek a helyükre kerültek, az sötét sugallatok viszont nem maradtak maradéktalanul a díszletek között.
Tate nem volt tagja semmilyen kultusznak, nem követett mitikus tanokat, mégis neve később összefonódott az okkultizmus árnyával. Férje, Roman Polanski ekkoriban mutatta be a Rosemary gyermeke című filmet, amely a sátánizmust és az okkult közösségek világát az amerikaiak nappalijába vitte be. A film nem magyarázott, csak sejtetett, ám ennyi elég volt a kor feszültségeinek felfedésére.
Folytatjuk
Szentgáli Álmos
