A Polkorrekt írása:
A magyar politikai életben ritkán látható olyan mértékű és sebességű erkölcsi kiüresedés, mint amit az egykori nemzeti radikális tábor és a Jobbik romjain építkező politikai kalandorok produkálnak.
Ez a folyamat nem egyszerűen pártpolitikai manőver, hanem a politikai jellem teljes megsemmisülése. Amikor Szabó Gábor, az egykori Jobbik pártigazgatóság professzionális háttércsapata teljes infrastruktúrájával és szervezőerejével beállt Magyar Péter mögé, nem csupán egy új formációt kezdtek építeni, hanem végleg elismerték:
mindaz, amit az elmúlt két évtizedben a nemzetről, a radikalizmusról és a morálról hirdettek, csupán egy jól jövedelmező politikai termék, egy üres máz volt.
Ez a morális mélység különösen ott válik gyomorszorítóvá, ahol a korábbi Magyar Gárda tagjai és a kuruc szubkultúra egykori hangadói jelennek meg. Azok az emberek, akik egykor a „hit, erő, akarat” jelszavával masíroztak, és a lovagias magyar virtust hirdették, ma egy olyan embert ünnepelnek megváltóként, akinek teljes politikai tőkéje a bizalommal való visszaélésre épül.
Egy gárdista számára korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy egy olyan férfit kövessen, aki a saját feleségét hallgatja le a közös otthonukban, majd ezt a felvételt politikai zsarolásra vagy önpromócióra használja. Az elvek és a valóság közötti szakadék itt már nemcsak széles, hanem feneketlen, hiszen a tradicionális férfieszményt és a családi szentséget hirdető radikálisok most egy olyan narcisztikus politikai karakter előtt hódolnak be, aki a legszemélyesebb emberi kapcsolatait is feláldozta a hatalom oltárán.
Ez a jelenség rávilágít arra, hogy ez a kör valójában soha nem volt mélyen hívő vagy elkötelezett jobboldali, ők csupán divat-jobboldaliak voltak. Számukra a nemzeti radikalizmus nem belső meggyőződésből fakadó életforma volt, hanem egy identitáskellék, mint a bakancs vagy a rovásírásos póló. Amint a politikai trendek megváltoztak, és a globalista és baloldali körök által hátszéllel támogatott új figura feltűnt a színen, azonnal levetették a régi gúnyát. A korábban a Pride ellen dühödten tüntető, a szodómia ellen keresztes hadjáratot hirdető tömegek ma már rezzenéstelen arccal tűrik, sőt éljenzik a Magyar Péter körüli morális kérdőjeleket, a gyanús életvitelt, a drogos és szodomita botrányokat, és a liberális korszellemnek való megfelelni vágyást.
A legmélyebb morális mocsár azonban az az érzéketlenség, amellyel a korábbi „nemzeti” oldal a feleség bántalmazásáról szóló híreket és a lehallgatási botrányt kezeli. Az a tény, hogy Szabó Gábor csapata és a radikális bázis számára egy nő és egy anya méltósága, valamint a magánszféra védelme másodlagossá vált a politikai bosszúvágy mögött, azt mutatja, hogy ezek az emberek elveszítették erkölcsi iránytűjüket.
A hazafiság náluk már nem a közösség és a család védelmét jelenti, hanem egy sötét, dühödt és elvtelen rendszertagadást, amelyben bármilyen eszköz megengedett, és bármilyen bűn megbocsátható, ha az az aktuális érdekeiket szolgálja.
Ez az átállás tehát a hitelesség végső bukása. Megmutatta, hogy a radikális jobboldal egy jelentős része számára nincsenek örök értékek, csak örök harc és opportunizmus. Aki tegnap még a nemzet ellenségének nevezte a globalista baloldalt, az ma ugyanannak a körnek a leglelkesebb kiszolgálója, amint egy kis politikai reményt lát a hatalom közelébe kerülni. Ebben a világban a bakancs már nem a tartást, hanem csak a taposást szimbolizálja, az egykori gárdista eskü pedig sokuk számára nem több, mint egy elfeledett, üres ígéret egy olyan múltból, amelyet ők maguk árultak el a legolcsóbb politikai sikerért.
A nemzeti oldal hitelességének helyreállítása egy ilyen mély morális és ideológiai törés után nem csupán politikai kommunikációs kérdés, hanem egy fájdalmas, de elkerülhetetlen tisztulási folyamat, amely sokkal több időt és őszinteséget igényel, mint amennyit a politikai ciklusok általában engednek.
Amikor egy közösség a hatalomtechnikai pragmatizmus oltárán feláldozza a saját alapelveit, az újjáépítés nem a régi logók és szlogenek leporolásával, hanem az alapok teljes újragondolásával kezdődik.
Az első és legfontosabb lépés a szembenézés a múlttal és a felelősségvállalás. Nem lehet hiteles az a mozgalom, amely elhallgatja azokat a mechanizmusokat, amelyek lehetővé tették, hogy a nemzeti radikális identitás egy szempillantás alatt átalakuljon egy globalista, liberális gyökerű projekt kiszolgálójává. A divat-jobboldaliak korszakának lezárásához be kell ismerni, hogy a közösség soraiba beépült opportunizmus valójában a tartalom nélküli, külsőségekre építő politika eredménye volt. Amíg a mozgalom nem képes artikulálni, hogy hol és mikor tévesztett utat, és nem vonja le a konzekvenciát a Szabó Gábor-féle stratégiák elvtelen alkalmazásáról, addig az újjáépítés kísérlete is csak egy újabb politikai marketingfogásnak fog tűnni.
A hitelesség visszaszerzésének elengedhetetlen feltétele az értékrendbeli következetesség megteremtése.
Ez azt jelenti, hogy a nemzeti oldalnak újra meg kell határoznia magát az elvek mentén, és nem az aktuális ellenfél vagy a pillanatnyi düh függvényében. Ha egy közösség korábban elutasította a családon belüli erőszakot, a bizalmas szférát sértő lejárató kampányokat és a szélsőséges liberalizmust, akkor ezt akkor is meg kell tennie, ha a jelölt, akit támogatnia kellene, ezeket az elveket megsérti.
A morális tartás éppen ott válik mérhetővé, amikor a közösség nemet mond a saját oldalán álló, de elveit eláruló szereplőkre is.
Ez egyfajta intellektuális karantén kialakítását igényli a politikai kalandorokkal szemben, függetlenül attól, milyen nagy népszerűségnek örvendenek éppen.
Szükség van egy generációs és szemléletbeli váltásra is. Az a korábbi, gyakran militarista alapokon nyugvó radikalizmus, amely a bakancsban masírozásban látta a nemzetféltés csúcsát, végleg lejáratódott és irrelevánssá vált. A jövő hiteles nemzeti politikája nem a múlton való nosztalgiázásra vagy az agresszív dacra építhet, hanem egy átgondolt, szellemi alapokon álló konzervativizmusra, amely képes választ adni a modern kor kihívásaira anélkül, hogy feladná a nemzeti identitást.
Ez a szemlélet nem a messiásokban, hanem a közösségi önreflexióban és a hiteles, morálisan feddhetetlen személyiségek építésében látja a jövőt.
Végezetül, a hitelesség az áldozathozatallal és a türelemmel építhető vissza. Meg kell érteni, hogy a bizalmat, amit a szavazók szeme láttára építettek le az elvtelen pálfordulásokkal, nem lehet hónapok alatt visszaszerezni. A nemzeti oldalon azoknak az erőknek, amelyek meg akarják őrizni integritásukat, le kell mondaniuk a rövid távú, gyors sikerekről. Képesnek kell lenniük akár ellenzékbe vonulni, akár a politikai elszigeteltséget is vállalni azért, hogy megőrizzék elvi szilárdságukat.
