„Az élet sokféleképpen próbára tudja tenni az ember kitartását: vagy azzal, hogy nem történik semmi, vagy azzal, hogy minden egyszerre történik.”
(Paulo Coelho)
A napokban jöttem rá: sokkal inkább agnosztikus vagyok, mintsem a szó ortodox értelmében vett keresztény. Nem lettem ateista – ó, az nem! De filozófiai síkon megfontolandóvá vált számomra Nietzsche kijelentése: „Isten halott; de az ember természete olyan, hogy még évezredekig barlangok lesznek, amelyekben megmutatják Isten árnyékát.” És nekünk… még az árnyékát is le kell győznünk.
Mit jelent ez? A felvilágosodás óta utat nyitottunk a mitikus istenkép tagadásának. A posztkommunista diktatúrák ejtette sebek következtében sokak számára az Isten egyszerűen eltűnt – mintha magára hagyta volna az embert ezen a világon. Vagy talán sosem létezett, ha mindezt eltűrte?
És mégis: érzékeink valami ősi jelenlétről tanúskodnak. Valamiről, ami mindent életre hív. Az Élő Istenről. Az Öregistenről. Őseink Istenéről. Aki nem a dogma szülötte, hanem a lét forrása. Az erények eredete. Ha ennek az esélyét is tagadjuk, nem marad más számunkra, mint a véletlen és a valószínűség könyörtelen zsarnoksága.
De valóban az „eredendő bűn” számlájára írható minden szenvedés, fájdalom, halál, gyűlölet, szerencsétlenség és zsarnokság, ami ezt a világot nyomasztja? Miféle beteges koncepció engedheti szabadjára mindezt? Tiszta elmére vall-e az a világ, ahol ennyi nyomorúság az „isteni akarat” nevében dicsőül meg?
A dogmatikus hitvilág szerint istenkáromlás azt állítani, hogy az emberiség nyomora nem isteni terv, hanem egy pszichopata elme produktuma. Ám a gonosz aktív jelenléte – legyen az történelmi vagy metafizikai – túl gyakran látszik igazolni ezt a lesújtó gondolatmenetet.
A kinyilatkoztatott igazság – a bölcsesség és a végtelen türelem öltözetében – azért jön, hogy elpusztítsa a babonát, a beteg hiedelmeket, a bálványokat. Mert a múlt árnyai nem egyebek, mint az emberi psziché önvédelmi mechanizmusának torz termékei. És ha egyszer lámpást gyújtunk e nyirkos barlangban, ahol árnyképek táncolnak, a falakról eltűnnek a hamis istenek. És akkor végre megpillanthatjuk a valóságot.
Az érzékeink kapujának megnyitása: önazonosság. Ez a rideg és barátságtalan valóság felismerése, a jó és a rossz igazi természetének megismerése. És ha egyszer megértjük ezt, minden annak látszik majd, ami valójában: határtalannak. Ám a tömegek gyakran mégis a hazugságot, az illúziót választják. Mint Cypher a Mátrixban – inkább eszi a szimulált steak szeletét, mint hogy szembenézzen az igazsággal.
És milyen görbe tükör előtt zajlik ez a tragikomédia, amelyben Gyurcsányné „pereputtytörvénnyel” vagyonelkobzást szorgalmaz? Éppen Dobrev Klára!? Ahol Kanász-Nagy Máté a Hír TV „Csörte” című műsorában marxista dogmákat hirdet kormányprogramként?
Hány százmillió áldozatra van még szükség, hogy az emberiség – és benne a magyarság – végérvényesen leszámoljon ezekkel a militáns és tömeggyilkos utópiákkal? Hány padlást kell még lesöpörni? Hány „kulákot” kell még deportálni? Hány Rákosi-reinkarnációnak kell még hatalomra jutnia, hogy végre felismerjük a veszélyt?
És miért nem gyűlöletbeszéd az, amikor ezek a „haladó” hangok nyíltan fenyegetnek lámpavassal, Ifa platóval, börtönben elkövetett nemi erőszakkal? Meddig tűrjük mindezt? Tényleg egy új tanácsköztársaság kell, hogy felismerjük a helyzet komolyságát? Egy új Tisza István-gyilkosság?
Lugosi Béla, e sokat szenvedett pátria fia vitte először vászonra Bram Stoker Drakuláját. De ma már nem Lugosi, hanem Gyurcsány Ferenc játssza a főszerepet ebben a véres bohózatban. A forgatókönyvet pedig nem más írta, mint Marx.
A DK-hadsereg nem mitikus rém, hanem nagyon is valóságos: ideológiai vérszomjjal támadja a nemzet testét. És ha Vlad Dracul karóba húzta népét, Gyurcsány „elvtársi módszereket” alkalmaz. Felesége az ’50-es évek légkörét idézi, csatlósaik pedig savkád és lámpavas között választanak.
A bolsevikok mindig is kisebbség voltak – nevükkel ellentétben. A DK pedig sem nem demokratikus, sem nem koalíció. És ha egyszer felismerjük, milyen sötét démonokat idéznek meg újra és újra, akkor végre ráébredhetünk: a múlt kísértetei csak akkor uralkodhatnak el rajtunk, ha nem tudunk szabadulni tőlük.
Végezetül hadd idézzem Hérakleitoszt: „Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba.” Mi, magyarok, hányszor kívánjuk még megmártani magunkat a marxizmus posványában? Még hány véráldozatra lesz szükség?
A vörös terror új testet ölt. A magyar nemzetnek pedig égető szüksége van a gondviselésre. Nietzsche kérdése jogos: ha Isten ismét tűri a gonosz előretörését – vajon valóban él még?
A konklávé dolga, hogy őrizze a hitet. De a filozófus dolga, hogy kitágítsa az elme határait. És míg bennünket nem a gyűlölet, hanem Isten létének kérdése foglalkoztat, addig van remény. Remény arra, hogy a magyar nemzet – talán utoljára – végérvényesen leszámoljon a múlt kísérteteivel.
2022 – mérföldkő lesz. De a mi feladatunk eldönteni: ismét rálépünk-e a véres útra, vagy végre fényt gyújtunk a barlangban.
Szentgáli Álmos
