Depeche Mode: John the Revelator
Van egyfajta tragikus bája annak, amikor a zene lázadni próbál az ellen a rendszer ellen, amelyet valójában soha nem értett meg igazán. A Depeche Mode 2006-os John the Revelator című dala pontosan ebbe a csapdába sétál bele: látszólag dühösen szembefordul a keresztény apokaliptikus hagyományokkal, miközben mélyebb rétegeiben nem hogy meghaladná, de újra és újra megerősíti annak omladozó keretrendszerét.
Már a dal címe önmagában egy erős utalás: „John the Revelator” – azaz János, a Jelenések írója. A dal refrénje nem tiszteletet, hanem gúnyt sugall:
„John the Revelator / Put him in an elevator / Take him up and shake him / Try to extricate him.”
Ez nem tisztulás, nem reveláció – ez kivégzés. És mégis: miközben a zenekar lázad a Biblia utolsó könyvének véres látomásai ellen, akaratlanul is fenntartja azt a teológiai modellt, amely szerint a világ istene tulajdonként birtokolható, lopással kisajátítható, és az eredeti verziója valamilyen módon erkölcsileg jogosultabb a többihez képest.
Mindez akkor csúcsosodik ki, amikor a szöveg ezzel a sorral vádol:
„He’s stealing a God from the Israelites.”
Azaz: János – és átvitt értelemben a kereszténység – ellopta az izraeliták istenét. Ez a mondat, bármilyen ironikus szándékkal is hangzik el, valójában legitimálja az eredeti, ószövetségi istenkép tisztaságát és felsőbbrendűségét. Mintha csak az lenne a bűn, hogy másképp hivatkoztak rá, nem pedig az, hogy maga az istenkép is zsarnoki, gyilkos és tribalista vonásokkal bír.
Ez azonban nem lázadás – ez helycsere a trónon. A dogma székét nem dönti le, csupán mást ültet rá.
Mert vajon milyen is ez az „ellopott” isten? Ki az, akit a kereszténység kisajátított az izraelitáktól? A válasz: egy olyan entitás, aki saját népének parancsára népeket irt ki, aki bosszút esküszik gyermekekre nemzedékeken át, és aki féltékenyen és kegyetlenül irányítja azokat, akik félnek tőle. Ahogy a Károli-biblia fogalmaz:
„Ne hajolj meg előttük, és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, a ki megbünteti az atyák vétkét a fiakban, harmad- és negyedíziglen, a kik engem gyűlölnek.”
(2Mózes 20:5)
A Depeche Mode nem ezt az istenképet kérdőjelezi meg – csak azt, hogy ki hivatkozik rá. A valódi probléma azonban nem abban rejlik, hogy ki használja, hanem abban, hogy ez az istenkép maga is torz. Egy totalitárius istenség, aki nem megvált, hanem fenyeget; aki nem megbocsát, hanem ítél.
A kereszténység valóban továbbvitte ezt a képet, és még szorosabbra zárta a bilincset a pokol tüzével, a megváltás kizárólagosságával, és a bűntudat örök spiráljával. De a gyökér nem itt van – hanem sokkal mélyebben. Egy olyan ősképnél, amelyet már a judaizmus is átvett és átformált, és amely sokkal régebbi, pogányabb, és sötétebb rétegekből származik.
Ezért téves a Depeche Mode lázadása: mert nem megy el a gyökerekig. Ahelyett, hogy a valódi alternatívát keresné, marad a felszíni háborúban: zsidók és keresztények, próféták és evangéliumok, egyházak és eretnekségek között. De hol van az a fény, amely valóban felszabadít? Hol van az a tűz, amely nem perzsel, hanem átalakít?
Jahve, a vér és bosszú istene – bibliai idézetek tükrében
Ha valaki valóban kíváncsi arra, hogy milyen istenképet testesít meg az a lény, akit a kereszténység „ellopott” az izraelitáktól, akkor nem elégséges a vallásos áhítat függönyén keresztül nézni rá. Le kell nyúlni a szövegek mélyére – oda, ahol a Károli-biblia véres és megalkuvást nem tűrő sorai már nem a szeretet istenéről beszélnek, hanem egy félelemmel és bosszúval uralkodó törzsi hadistenről.
Ez az Isten nem kegyelmes, nem megbocsátó, nem „mindenkit szerető atya”. Hanem:
„Könyörülj rajtunk, Uram, könyörülj rajtunk! mert elégig telék meg lelkünk a gyalázattal.”
(Zsolt 123:3)
Ez a fohász – amely önmagában is tragikus – egy olyan nép szájából hangzik el, amely istenét nem megváltónak, hanem engesztelhetetlen zsarnoknak ismeri. Jahve ismételten megparancsolja egész városok, népek, törzsek kiirtását. Egy isten, aki nemcsak háborút engedélyez, hanem meg is követeli azt – véres részletességgel.
„Azonképen cselekedjél Hesbónnak minden városaival is, a melyek ama városban vannak. Pusztítsd el mindenestől! Ne hagyj életben sem férfit, sem asszonyt, sem gyermeket.”
(5Mózes 3:6)
Itt nem allegóriáról van szó. Nem erkölcsi példabeszédről. Hanem tényleges népirtásról, amelyet Jahve követel és igazol. Ez az isten nemcsak parancsot ad a mészárlásra, hanem azt áldásként könyveli el. Aki ezt megtagadja, az bűnös. Aki végrehajtja, az igaz.
„Megáldott legyen az, a ki megragadja, és a kősziklának csapja a te csecsemőidet!”
(Zsoltárok 137:9)
Ez a sor sokkoló – és annak is kell lennie. Egy olyan kultúrában, ahol a „Biblia” még mindig erkölcsi alapvetésként szolgál, ideje kimondani: nem minden, ami szentnek mondatik, erkölcsös is. Nem minden, ami istentől származik, méltó az emberhez. És nem minden prófécia épít, ami a „kinyilatkoztatás” köntösében érkezik.
Ezért torz a John the Revelator látszólagos kritikája is. A dal nem azért veszélyes, mert gúnyolódik a keresztény apokalipszisen. Hanem azért, mert egy olyan istent próbál visszahelyezni a trónra, akinek uralma alatt sem fény, sem szabadság nem lehetséges – csak félelem, törvény és engedelmesség.
„Stealing a god from the Muslim, too” – vagyis mit kezd (vagy nem kezd) a Depeche Mode az iszlámmal?
Nem lehet elvitatni: a John the Revelator nem feledkezik meg az iszlámról. A dal egyik kulcssora így hangzik:
„By claiming God as his holy right
He’s stealing a god from the Israelites
Stealing a god from the Muslim, too
There is only one god through and through”
Ez a négy sor látszólag tágabb teológiai kritikát fogalmaz meg, mint elsőre gondolnánk. Gahan itt nem csupán a kereszténységet ostorozza az isten kisajátításáért, hanem rámutat: ugyanaz az istenség szerepel mindhárom ábrahámi vallásban – a judaizmusban, a kereszténységben és az iszlámban is. A refrén önmaga paródiájává válik, amikor az „egyetlen igaz isten” gondolatát abszurd módon úgy foglalja össze:
„There is only one god through and through.”
Ez a sor – ha iróniával hallgatjuk – akár a monoteizmus egész képtelenségére is utalhat, amely szerint több egymást kizáró, háborút vívó vallás ugyanarra az egyetlen és igaz istenségre hivatkozik.
És mégis, a dal – bár megemlíti az iszlámot – nem bontja ki azt a rendszerszintű dogmatikus struktúrát, amely Allah alakjához tapad. Nem teszi fel a kérdést, hogy mit jelent egy olyan istenképre hivatkozni, amely nem tűr képet, allegóriát, kérdést – és amelynek legnagyobb erénye az ember abszolút alávetettsége.
Az iszlám szó maga is ezt jelenti: iszlám = „alávetés”. Allah nem tárgyal, nem magyaráz, nem vitatkozik. Ő közlés, parancs, végrehajtás. Minden kétely bűn, minden kérdés blaszfémia, minden kívülállás „fitna” – zavar és erkölcsi fertő.
„Ő az, aki vezeti, kit akar, és tévútra visz, kit akar. Ő a hatalmas, a bölcs.”
(Korán 14:4)
Egy ilyen istenség morálisan transzparens? Vagy inkább egy fátumszerű erő, amely az emberi felelősséget eltörli, és a jót rosszá, a rosszat áldássá teszi – pusztán hatalmánál fogva?
A John the Revelator nem foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Az iszlám – bár említésre kerül – csak díszlet marad a kereszténység és judaizmus közti ironikus párbajban. A trónviszályt gúnyolja, de nem leplezi le magát a trónt. Nem elemzi azt a zsarnoki struktúrát, amely az iszlám vallási-politikai rendszerében még merevebben jelenik meg, mint a kereszténységben.
Ez a hallgatás pedig nem véletlen. Míg a kereszténység bírálata biztonságos, és a judaizmus érintése óvatos politikai játszma, az iszlám a nyugati kultúra vakfoltja maradt – ahol a kritika vagy tilos, vagy életveszélyes. Gahan és Gore nem szállnak le ebbe a mélyvízbe. Csak megemlítik Allah nevét, aztán visszavonulnak a jól ismert keresztes övezetbe.
Így hát bár a sor ott van – „Stealing a god from the Muslim, too” – az elemzés elmarad. Az istenkép zsarnoki természete – amely három vallásban is jelen van – nem kerül reflektorfénybe. A dal végül nem a monoteizmus kritikája, hanem csak a vallási kisajátítás iróniája marad.
Frashokereti – az elfeledett tűz, amely nem éget, hanem megtisztít
Míg a kereszténység, a judaizmus és az iszlám az „ítélet napját” vérrel, bosszúval és örök kárhozattal fenyegeti, a valódi apokalipszis fogalma egy sokkal ősibb és nemesebb forrásból ered. Ez a forrás nem a Sínai-hegyen, nem Jeruzsálem falai között, és nem a Medinából hódító próféta lázában született, hanem az óiráni magasföldön, Zarathusztra (Zoroaster) tanításaiban.
Itt találkozunk azzal a fogalommal, amelynek jelentését azóta is kiforgatták és meggyalázták:
frashokereti – azaz „a világ végső helyreállítása, megtisztulása”.
A zoroasztriánus kozmológia szerint a világ nem azért jött létre, hogy elvesszen, hanem hogy megújuljon. Az emberi lélek nem puszta alávetett teremtmény, hanem morális szereplő a kozmikus harcban az igazság (Asha) és a hazugság (Druj) között. Isten – Ahura Mazda – nem parancsol és büntet, hanem világosságot és rendet kínál. A gonosz, vagyis Angra Mainyu (Ahriman) nem örök ellenfél, hanem egyensúlyvesztett princípium, amelyet végül a fény semlegesít.
A világ vége itt nem ítélet, hanem transzformáció.
Nem „örök pokol”, hanem átolvasztás.
Nem bosszú, hanem igazságtétel.
A frashokereti során – a tanítás szerint – az egész világ egy tűzön és olvadt fémfolyón megy át, amely minden lelket elér. Az igaz embernek ez olyan, mintha „meleg tejben fürödne”. A bűnösnek pedig mint „égető olaj”. De senki sem kerülheti el – és senki sem marad benne örökre. A cél nem a kárhoztatás, hanem az egyetemes megtisztulás.
Ez az apokalipszis nem „megjelenés” (jelenések könyve), hanem fokozatos feltárás. Nem hadjárat, hanem alapállapotba való visszatérés – ahol a valóság rendje (Asha) helyreáll.
És ez az a pont, ahol a Depeche Mode dala – minden szándékolt kritika ellenére – megint eltéveszti az irányt.
Mert miközben ostorozza Jánost, aki „csak fájdalmat hoz”, nem állít helyette semmit. Nem mutat más fényt. Nem idéz fel egy tisztább istent, egy mélyebb igazságot, egy felszabadító alternatívát.
Az apokalipszis nála nem az igazság diadala, hanem egy keserű zárójeles megjegyzés a történelem margóján. Ez a világkép továbbra is sötét, jövőtlen, és a maga módján még mindig vallásos – hiszen a pokol képzete megmarad, csak a pápát cseréltük le egy énekesre.
Pedig a valódi lázadás ott kezdődne, ahol a monoteista vallások félbehagyták. Ahol az isten nem követel, hanem meghív. Ahol a világvége nem a „mennyek országáért” vívott öldöklés, hanem az egyetemes rend helyreállítása.
A gnosztikus Krisztus – a fény, amely nem megvált, hanem felébreszt
A kereszténység hivatalos változata – amit ma ortodoxiának nevezünk – egyetlen narratívát fogadott el érvényesnek: a bűnbeesés, a megváltás, az ítélet és az örök üdvösség vagy kárhozat történetét. Ebben a narratívában Isten a világ teremtője, Krisztus az ő egyszülött fia, aki „meghalt értünk”, hogy „kiengesztelje” apja haragját. Ez a történet azonban nem az egyetlen keresztény értelmezés – csak épp az egyetlen, amit nem irtottak ki teljesen.
A gnosztikus kereszténység – amely az első három században a hivatalos tanítással párhuzamosan virágzott – egészen másképp értelmezte a világot, az istent és Krisztust.
Ebben az irányzatban Isten nem azonos azzal a lénnyel, aki a világot teremtette. A világ ugyanis – a gnosztikusok szerint – nem a szeretet aktusa, hanem hibás emanáció, amelyet egy vak, önhitt és torz szellemi lény hozott létre: a Demiurgosz.
A Demiurgosz – akit a gnosztikus irodalomban gyakran Jaldabaóth néven emlegetnek – saját magát istennek képzeli, de el van választva a valódi isteni teljességtől, a Pleroma fényétől. Ez a Demiurgosz nem más, mint az Ószövetség Jahvéja karikatúrája: egy olyan isten, aki tilt, féltékeny, parancsol, gyilkol, törvényt ír és rettegést kelt.
„Én vagyok az Isten, és nincs más rajtam kívül.” – mondja a Demiurgosz a Hipostasis of the Archons gnosztikus szövegben, mire a bölcsesség (Sophia) így válaszol:
„Hazudsz.”
Ez a teológiai gesztus nem kevesebb, mint isten letaszítása a trónról. Nem ateizmus, hanem transztheizmus: elutasítja a zsarnok istent, és fényesebb forrást keres azon túl, amit a Biblia „Istennek” nevez.
Ebben a világképben Krisztus sem a törvényt betöltő véráldozat, hanem a Pleroma fénye, amely alászállt a világba, hogy felébressze azokat, akik az anyag börtönébe zuhantak. Ő nem „megvált”, hanem leleplez. Nem engesztel, hanem emlékeztet: arra, kik vagyunk valójában, és honnan estünk ki.
A gnosztikus Krisztus így sokkal közelebb áll Prométheuszhoz, mint Péterhez. Nem templomot épít, hanem tüzet lop – a szellemi világ fényét hozza le az anyag foglyainak. Ez a tűz nem éget – hanem világít. Ez a tudás nem pusztít – hanem felráz.
Az üdvösség nem külső ajándék, hanem belső felismerés.
A bűn nem jogi kategória, hanem tudatlanság.
A mennyország nem jutalom, hanem emlékezés az eredeti teljességre.
A John the Revelator című dal azonban erről a dimenzióról hallgat. Krisztus nem szerepel benne – sem megváltóként, sem fényhozóként. Az apokalipszis nem belső felismerés, hanem ironikus támadás. Az egész világkép sötét és lefelé húz, nem felold, nem felemel.
A Depeche Mode a gnosztikus helyett a nihilista alternatívát választja: elutasítja a kereszténységet, de nem kínál semmit helyette, csak cinizmust és csalódottságot.
A félrevezetett lázadás – düh van, szabadulás nincs
A John the Revelator első hallásra dühödt kiáltásnak tűnik a vallási dogma ellen. A hangszín kemény, az üzenet lázadó, a ritmus pedig vonszolja magával a hallgatót egyfajta sötét, profetikus hangulatba. Ám ha lehántjuk róla a zenei teatralitás és az ironikus szöveg mázát, rá kell ébrednünk: ez nem forradalom – csupán egy vallási kiábrándulás nihilista visszhangja.
A dal elutasítja a keresztény ortodoxiát, kritizálja az apokaliptikus próféciát, megemlíti a judaizmust és az iszlámot mint az „ellopott isten” eredeti örököseit – de közben nem lép ki az egész ábrahámi keretből. Mintha a szövegírók nem is tudnának máshogyan gondolkodni istenről, csak mint birtokolható entitásról, akit ide-oda rángatnak a próféták, papok és vallások hatalmi játszmái szerint.
E kritika valójában csak a szereplőket cseréli le, de a díszlet marad. A pokol, a kárhozat, az istenfélelem és az ítélet hangulata mindvégig ott kísért a dalban – csak nem János mondja, hanem Gahan énekli. Ezért ez nem szabadság, hanem egy alternatív prédikáció – istentagadás papos hangnemben.
Mert mit kínál a dal? Dühöt. Gúnyt. Elutasítást.
De hol van a felszabadulás? Hol van a gnózis? A tűz? A visszatalálás?
A zene olyan, mintha egy kiégett ex-próféta hörögne vissza a pusztaságba, ahol már sem hangja, sem útja nincs – csak a sértettség maradt meg. A dogma ellen való tiltakozás itt nem nyit új kaput, csak berúgja a régit, és ott marad a romok között. Gahan nem felszabadít, hanem visszatart – egy látszólagos lázadásba, ahol minden elutasított, de semmi nincs meghaladva.
A legnagyobb hiány azonban az, amit az előző fejezetek is bizonyítottak: az alternatíva hallgatása. Nem jelenik meg a zoroasztriánus frashokereti mint univerzális megtisztulás. Nem idéződik meg a gnosztikus Krisztus, aki fénnyel, nem vérrel vált meg. Nem sejlik fel Mithrász, a beavatott harcos, aki hét lépcsőn emelkedik át az anyag sötétségéből az isteni világosságba.
Ez a dal nem beavat – csak kifakad. Nem vezet – csak rázza a rácsokat. És éppen ezért – minden zenei ereje és szövegírói intelligenciája ellenére – nem reveláció, hanem elakadás. Egy üres tér, amelyből elment az isten, de még nem jött vissza a fény.
Az utolsó Jelenés – vagy a valódi első?
Ha végignézzük mindazt, amit a John the Revelator kifejt – és még inkább azt, amit nem fejt ki –, akkor nem marad más, csak egy hangos és ügyes, de végső soron terméketlen lázadás a vallási örökség ellen. A Depeche Mode dala a „Jelenések Könyvét” kívánja parodizálni, de valójában maga is egy jelenés marad – csak épp fény helyett árnyékkal. Mintha az utolsó szót kívánná kimondani egy vallási civilizáció hamvai fölött – de e szó nem teremt világosságot, csak megerősíti a sötétség mélységét.
Az igazi kérdés azonban nem az, hogy kié az Isten, hanem hogy létezik-e még Isten – ha a népe már csak fél tőle, vagy dühöng rá? S ha a szent könyvek istene csak a vér és bűntudat nyelvén szól, akkor nem lehetséges-e, hogy a valódi isteni princípium rég elnémult ezek között a szavak között, és a fény, amit keresünk, nem az „utolsó”, hanem a legelső reveláció volt – az, amelyet még nem fertőzött meg a törvény, a szent háború és a hit nevében elkövetett mészárlás?
A zoroasztriánus frashokereti ezt üzeni: a világ nem romlott, hanem félbehagyott. Az ember nem elveszett, hanem feledékeny. Az isten nem vérszomjas, hanem halhatatlan rend, amely minden dolgok mélyén jelen van – és csak az várja, hogy újra felismerjük.
Nem kell új isten. Csak le kell dobni azokat a maszkokat, amelyeket rákényszerítettünk.
Nem kell új apokalipszis. Csak meg kell értenünk, hogy az első még el sem kezdődött.
Nem kell új egyház. Csak egy új tűz – amely már bennünk lobog.
Ha van reveláció – az nem egy írott könyv, nem egy prédikátor hangja, és nem egy zeneszám ironikus refrénje. Hanem az a pillanat, amikor az ember felismeri, hogy nem kívülről jön a fény, hanem belülről.
A John the Revelator így válik végül önmaga ellentétévé. Nem próféciává, hanem ellenpróféciává. Nem lángoszloppá, amely vezet, hanem füstté, amely eltakart valamit, ami mélyebben ragyogott.
Az igazi lázadás: nem megtagadni az istent – hanem túllépni rajta
„Isten halott. És mi öltük meg – te és én! De mit tettünk, amikor ezt tettük?”
(Nietzsche: A vidám tudomány, 125. § – A bolond)
Ez nem pusztán istentagadás. Ez annak a tragikus felismerése, hogy ha az ember leveti a vallási rendszerek bilincsét, akkor magára marad a szabadsággal – és annak felelősségével is. Nietzsche nem ujjong, hanem gyászol és figyelmeztet: a valódi lázadás nem a tagadás, hanem az, amikor az ember új értékeket teremt a porból, ami maradt.
A modern ember első reakciója a vallás örökségére legtöbbször tagadás, harag, cinizmus. Ez érthető – a történelem súlya, a dogmák uralma, a véráztatta szentírások mind okot adnak rá. De van egy másik út. Egy mélyebb, szelídebb, és ugyanakkor radikálisabb út: a beavatás útja.
Ezen az úton a kérdés már nem az, hogy igaz-e Jahve, vagy hogy létezik-e Allah, vagy hogy Krisztus valóban meghalt-e a kereszten. Ezek a kérdések kifulladtak.
Az igazi kérdés ez:
Ki voltam, mielőtt azt mondták volna: „Ez az Isten”?
Hol voltam, mielőtt megmondták volna, mit higgyek?
Mi lobog bennem, amit nem az írás, hanem az emlékezet hoz vissza?
Ez az út vezet vissza az első Jelenéshez – ahhoz az időtlen pillanathoz, amikor nem félünk, nem hódolunk, nem kérünk – hanem emlékezünk. És ott, a lélek mélyén, a tűz még ég. Nem ítél, nem kér, nem büntet – csak világít. És arra vár, hogy végre észrevegyük.
Ez a fény nem El, nem Jahve, nem Allah – hanem az, ami már előttük is volt, és utánuk is marad. Ez a valódi apokalipszis. Ez az utolsó Jelenés.
„Az igazi lázadás nem a tagadás – hanem az új értékek teremtése egy halott isten hamvain.”
Szentgáli Álmos
