A legutóbbi budapesti Pride ismét nagy vihart kavart a magyar közéletben, s ennek kapcsán előkerült a spártaiak témája is és az ott feltételezett „homoszexualitás” gyakorisága. Mielőtt azonban a spártaiak – gyakran félreértett – eredetéről vagy közösségi, bajtársi szervezettségéről szólnék, érdemes tisztázni egy alapvető torzítást:
Az ókori világban a mai értelemben vett szexuális identitás fogalma ismeretlen volt. Csak társadalmi szerepek és viselkedésformák léteztek (például aktív/passzív, idősebb/fiatalabb, polgár/rabszolga stb.), melyeket státusz, életkor és hatalmi viszonyok szabályoztak. A modern „meleg” vagy „hetero” önazonosság, ahogy Halperin, Dover és Foucault is hangsúlyozza, egyszerűen nem létezett az ókorban – minden ezzel ellentétes visszavetítés pusztán a mai politikai viták szolgálatában áll.
Spárta pedig éppen a hedonizmus ellentéte volt, így különösen korszakidegen és félrevezető az ottani férfiközösségeket „Pride” példaként beállítani.
Az ókori Görögországban az ún. „pederasztia” – vagyis az idősebb férfiak és ifjak közötti, néha erotikus vonatkozású kapcsolat – leginkább az athéni elit és általában az ión világ sajátossága volt. Athénban a pederasztia a társadalmi nevelés egyik formájaként létezett, szigorúan szabályozott keretek között, főként az arisztokrácia és a polgári réteg körében.
Spártában ezzel szemben – főként Xenophón és Plutarkhosz tanúsága szerint – valóban létezett szoros mentor-tanítvány viszony, ám ennek testi, szexuális tartalma egyáltalán nem volt olyan magától értetődő vagy elfogadott, mint Athénban.
A spártai társadalomban a katonai-bajtársi kötődés, a férfierények közös gyakorlása és az aszketikus, önfegyelmező életmód volt a hangsúlyos, sőt, Plutarkhosz kifejezetten tiltott és szégyenteljes dolognak tartotta a testi vonzalmat.
A magyar közgondolkodásban – főként baloldali aktivista körökben – újra és újra felbukkan az a torzító leegyszerűsítés, miszerint „a spártaiak mind homoszexuálisok voltak”. Ez egyrészt súlyos történelmi tévedés, másrészt legtöbbször csupán egyfajta „visszavágás” a konzervatív toposzokkal szemben – elég csak Szabó Tímea, Donáth Anna vagy a hozzájuk kötődő kirohanásokra utalni. Nem beszélve az intellektuális holdudvar visszhangjáról: például Tóth Gergely Telexen megjelent cikkében olvasható az alábbi hajmeresztő állítás: „…ebben az esetben a ‘gyerekvédelmi’ törekvéseket sikerült megtámogatni egy olyan felirattal, ami a történelem egyik legszervezettebb, állami szintű pedofil rendszerét is megidézte.”
Kijelenthető, hogy Athénban jellemzőbb volt a pederasztia, mint társadalmi intézmény – ám ott sem volt mindenkire általános. Spártában ezzel szemben a férfi kapcsolatok elsősorban katonai, nevelési funkcióval bírtak, szexuális tartalom nélkül. Mindezt nemcsak a klasszikus források, hanem a modern kutatók is (K.J. Dover, Thomas F. Scanlon, Paul Cartledge) egyértelműen megerősítik.
Akkor most hogy is van ez, Gergely? Aki pontosan akar beszélni a témáról, az nem írhat le ilyesmit a történelmi források alapos ismerete nélkül.
A spártai polgárjog valóban az asztalközösséghez tartozástól függött: ezek a „szüsszitiák” voltak a férfiközösség magjai, amelyek katonai, társadalmi és morális közösségként működtek. A férfiak szinte egész életüket egységükben, egymás közt töltötték; a családi élet másodlagos volt – ez teljesen egyedi volt az antik világban.
Az aszketikus, puritán életmód központi érték volt; a túlzott individualizmust, hedonizmust, illetve „puhaságot” (malakia) kifejezetten lenézték.
Mai LGBTQ-aktivisták, amikor Spártát próbálják az antik „pride” példájaként beállítani, nemcsak tévednek, de a modern identitáspolitikát vetítik vissza egy teljesen más világra – ez tipikus időbeli félrecsúszás.
A spártai mentori kapcsolatokat gyakran nevezik pederasztiának, de a klasszikus szerzők szerint (Xenophón, Plutarkhosz) a testi kapcsolat tiltott volt. Ezek a kapcsolatok főként szellemi, erkölcsi és katonai nevelést jelentettek, melyhez bizonyos érzelmi kötődés is társult, de az „erósz” szó jelentése akkoriban tágabb volt – belefért a csodálat, szeretet, bajtársiasság, de a testi aktus nem volt elvárt része. Plutarkhosz és Xenophón egyaránt kiemeli: ha egy idősebb férfi a szépsége miatt közeledett egy fiúhoz, azt elítélték, sőt, büntették is.
Athénban ugyanakkor ténylegesen létezett – főként arisztokrata körökben – szexuális töltetű pederasztia, amelynek nevelő szerepet is tulajdonítottak. Ezért szokás az egész görög világot ilyen színezetben ábrázolni, de ez pontatlan és leegyszerűsítő.
Azonban fontos kiemelni, hogy a modern „meleg” identitás teljesen más, mint az antik pederasztia – ez utóbbi sosem jelentette a mai értelemben vett homoszexualitást vagy önazonosságot. Az összemosásuk súlyos korszakidegen értelmezés.
Mint minden társadalomban, Spártában is előfordultak szabályszegések, de a hangsúly a társadalmi normákon van, nem az egyéni elhajlásokon. A szerző helyesen hangsúlyozza: a normákat nem a régiek gyengeségeihez, hanem az eszményhez kell igazítani – és a spártai ethosz épp erről szól: bátorság, áldozatvállalás, közösség, nem pedig testi örömök vagy individualista önmegvalósítás.
A Leónidasz-mítosz felidézése tökéletes példa a spártai eszmény hangsúlyozására.
A szerző korrektül hivatkozik Plutarkhoszra, Xenophónra, a modern klasszika-filológiára (Dover, Cartledge, Scanlon), de a szöveg stílusa mindvégig tárgyilagos, tényszerű, kerülve a személyeskedést (egyetlen pejoratív beszúrást leszámítva, ami elhagyható lenne).
A modern LGBTQ-identitások történelmi visszavetítése Spártára nemcsak időbeli tévedés, hanem mély kulturális félreértés is: az antik férfiközösségek, testvériségek, katonai barátságok a világ legtöbb kultúrájában egészen más tartalommal bírnak, mint a mai „pride” jelentéskör. Az antik világban a férfiasság, a bajtársi szeretet, az áldozat és a közösség ereje volt a központban, nem pedig a szexuális identitás.
Az ókori Hellász alapegysége a városállam (polis) volt: Athén, Spárta, Thébai, Korinthosz, Miletosz – mind különálló, gyakran egymással is szemben álló közösségek, saját törvényekkel, önálló intézményekkel, eredetmítoszokkal.
Politikailag egységes „Görögország” nem létezett: ilyesmi csak Nagy Sándor, illetve a rómaiak alatt, rövid ideig volt elképzelhető, de akkor már idegen uralom alatt.
A „görögség” inkább kulturális, nyelvi, vallási közösség volt – és ezt csak a kívülről jövő fenyegetés (pl. perzsa háborúk) tudta időlegesen egységbe kovácsolni.
A modern nemzetállami egység visszavetítése (és az azzal járó leegyszerűsítések, ideológiai kivetítések) ugyanúgy félrevezető, mint a spártai férfiközösségek szexuális félremagyarázása.
A spártai társadalom férfiközösségei militáns, bajtársi, morális nevelésre épültek, ahol a szexualitás szigorúan szabályozott és tiltott volt a nevelő kapcsolatokban.
A modern LGBTQ-identitás visszavetítése az antik világra nemcsak dilettáns, hanem komoly kulturális félreértés is – az antik „erósz” soha nem volt azonos a modern „szexuális orientációval”.
Aki ma a spártai ethoszt gúnyolja, vagy a „This Is Sparta” molinót próbálja lejáratni, valójában saját tájékozatlanságát, történelemhamisítását teszi közszemlére, nem a harcos példaképeket keresőét.
A spártaiak társadalma nem volt a homoszexuális pederasztia melegágya, hanem szigorúan harcos, bajtársi, aszketikus közösség volt, ahol a testi kapcsolatok tiltottak voltak. A történelmi valóság, minden anakronisztikus ferdítés ellenére, ezt támasztja alá.
Felhasznált kiemelt források:
Plutarkhosz: Lykurgos élete; Xenophón: Lakónia állama; Kenneth J. Dover: Greek Homosexuality; Paul Cartledge: Sparta and Lakonia; Sarah B. Pomeroy: Spartan Women; David M. Halperin: One Hundred Years of Homosexuality; Michel Foucault: A szexualitás története; Stanford Encyclopedia of Philosophy – Homosexuality in Ancient Greece and Rome.
Szentgáli Álmos
