Egykor régen, amikor a cigányoknak szárnyaik voltak, madárként szálltak egyik helyről a másikra, lételemük volt a szabadság. Idővel aztán letelepedtek, elkényelmesedtek, szárnyaik helyett kezek nőttek, és többé képtelenek voltak a repülésre. Lélekben azonban megmaradtak madárnak, szabadon szárnyalnak hegyre fel és völgybe le.
Nem tudjuk, mennyire ősi ez az „eredettörténet” – mindenesetre első változatát Bartos Tibor Sosem volt cigányország mesekönyvében olvashatjuk –, azt azonban látjuk már, hogy mennyire szövi át a legújabb kori, tudatos mítoszteremtés szándéka. A cigányság nem rendelkezett írásbeliséggel, a hagyományok, a történetek szájról szájra maradtak fenn, ami nagyban megnehezíti a jelen kutatóinak munkáját. Kizárólag a népi kultúrát tekintve nemigen ismerünk olyan történetet, amelyet kifejezetten valamiféle „ősi” cigány eredetmondának tekinthetünk. Írott szó híján a legrégibb tudás talán kikophatott a köztudatból, vagy ma már azonosíthatatlanul beleolvadt az új mesékbe.
Ami a belátható múltat illeti, ismert volt az indiai eredet, léteztek erre különböző elméletek, de maguk a hétköznapi cigány emberek nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel
– mondja a 24.hu-nak Szuhay Péter.
Káli, az ősanya
A XX. század második felében, ezen belül is főként a ’70-es években jelent meg kifejezett roma értelmiségi törekvésként a roma nemzet fogalma, és kezdték megfogalmazni a roma nemzeti kultúrát, ezen belül jelentek meg a mitikus eredettörténetek is. Ilyen például Péli Tamás 1983-as, a Tiszadobi Gyermekváros számára festett, Születés című pannója. A monumentális, 43 négyzetméteres alkotás a cigányok magyarországi történetét foglalja össze, középpontjában a művész által elképzelt roma eredetmítosszal:
Körülötte megjelennek a jellegzetes vagy annak vélt roma foglalkozások, a magyar történelemben játszott szerepük Rákóczitól a II. világháborús népirtásig, az alakokban pedig olyan, kortárs értelmiségiek és művészek, mint például Choli Daróczi József, Lakatos Menyhért, Kovács József Hontalan, Fátyol Tivadar, Szentandrássy István vagy maga az alkotó, Péli Tamás.
A Káli istennő Indiában valós, máig aktív véráldozati kultusszal bír bizonyos régiókban – különösen Nyugat-Bengálban és Nepál egyes részein. Káli a hindu mitológiában a pusztító és újjáteremtő erő megtestesítője, aki démonokat mészárol, és követői a mai napig állatáldozatokkal engesztelik. Ezt a véres, konkrét szertartásrendű kultuszt történelmileg, vallástörténetileg semmi sem köti össze cigány mondákkal – a cigány közösségek ugyanis Indiából való származásuk ellenére nem őrizték meg Káli vallási tiszteletét, és Európába kerülve soha nem mutattak be véráldozatokat Káli nevében.
Péli Tamás festménye tehát inkább szimbolikus eredetmítosz, amely a cigányság identitáskeresését fejezi ki a XX. század végén. Vallási, történeti értelemben a Káli-motívum itt átemelt, művészi újraírás, nem követi az indiai rítusok valóságát. A festmény történelmileg tehát egy modern, képzelt mítoszteremtés, ami nem igazolja a véráldozati gyakorlat továbbélését Európában.
A hindu mitológiában Káli nem teremtő istennő: ő a pusztítás, halál és idő istennője, Durga egyik aspektusa, akit démonölő, haragos formájában tisztelnek. Semmilyen indiai hagyományban nem szerepel emberteremtő ősanyaként. A cigány eredetmítoszban Manust Káli fiaként megjeleníteni művészi konstrukció, ami a 20. század roma értelmiségi mozgalmának része: egy erős, misztikus ősanya szimbólumot kapcsoltak a közösség kollektív születéséhez, hogy erősítsék a roma identitást egy új mítoszon keresztül.
Ez a „Káli mint teremtő anya” tehát nem történelmi forrás, hanem Péli Tamás és korabeli roma írók szándékos mitoszalkotása — egy kulturális gesztus, amely elválik Káli eredeti, véres áldozati kultuszától.
Ezzel szemben a Telexen Kis Imola jegyzi: „Cigányok nemcsak, hogy vannak, hanem arra, amit ők mondanak magukról, figyelni kell”. De miért is kell, kedves Imola, a fentiek fényében?
Hiszen a „Cigányok nemcsak, hogy vannak, hanem arra, amit ők mondanak magukról, figyelni kell” — csupán egy szimbolikus, társadalmi állítás. De történeti és vallástörténeti szempontból figyelni kell-e egy teljesen új mítosz állításaira? Nem feltétlenül. Egy művészi eredetmítosz — mint Péli Káli-Manus narratívája — nem bizonyíték, hanem szimbólum. Nincs benne tényleges történeti igazság arról, hogy Káli valaha is teremtő ősanya lett volna a cigány hagyományban.
Tehát figyelni (sem)érdemes, mert ez elbeszéli, hogyan épül a modern roma identitás és önkép — de hinnie nem kötelező senkinek, főleg ha a történelmi tényekkel összevetve ez inkább kulturális anakronizmus, mint valós eredetmondás.
